Elvárások

Te még eszel húst? Te NEM eszel húúúst? Kövesd a politikát! Legyen szakmai elismerésed. Emelkedj ki! Kocsit mikor cseréled le? Orvoshoz jársz rendesen? 15 féle kezelésre? A temetőbe kijársz a rokonokhoz? Vettél lakást a gyerekeidnek? Hogy áll a portfoliód? Van-e megtakarításod? Mennyi lesz a nyugdíjad? Szeded-e a gyógyszereidet? A BKV-n mér’ akkor utazol, amikor tele van gyerekkel? Miért nem tudsz otthon lenni, ha már nyugdíjas vagy? Minek kelsz korán? Minek FEKSZEL korán? Mér’ zavar, hogy mások boldogok?! Nyugdíjba kéne már menned, minek dolgozol? Most már 80 éves vagy.

Vegyél egy kutyát, az jó társaság! A kutyát el kéne már altatni. Menj ki a természetbe, miért nem sétálsz? Miért ülsz itt otthon, mint a gyerekek? Végrendelkeztél? Nem végrendelkeztél?! Mi lesz így VELEM? Van-e biztosításod a temetésedre, elintézted-e a sírodat? Ránéztél-e a dédunokáidra? Fel tudod-e sorolni a nevüket? Át se jöttél, át se hívtál pünkösdkor!

És utána, amikor meghalsz, akkor is kritizálnak.

(Horváth Oszkár, Önkényes Mérvadó, 2023.04.12.)

Testről és lélekről és szellemről

Az életpálya csak a test. Az anyag.

Lemondónak és semmirekellőnek tűnhet ez, de nem az: a legjobb dolog, amit a karriereddel kapcsolatban tehetsz, hogy lemondasz róla. Mindegy, hogy az igazgatói bőrfotelről, álomesküvőről, vagy a kertben játszó labradorokról van szó. A lemondás ugyanis nem jelenti azt, hogy nem viszed semmire. Pontosan ugyanazt érheted el az életben akkor is, ha közben nem azzal nyomorítod meg magad, vagy nyomoríttatod meg másokkal, hogy sóvárogsz. Persze, az olimpiai arany az nem megy enélkül a frusztráció nélkül, de mondjuk ha 12-edik lennék lengőtekében az olimpián, és egészséges elmével lennék túl a Major League Lengőteke karrieremen, az se volna baj. Ha le tudsz jönni arról, hogy neked a legjobbnak kell lenned, de közben becsületesen elvégzed a dolgodat, akkor 100-ból 99-szer pontosan ugyanoda jutsz a végén, mint egyébként, mínusz a FRUSZTRÁCIÓ. Találsz új feladatokat, nem vagy haszontalan, de nem vagy öngyarmatosító, és élvezed.

Amikor mindig mindent időben megcsinálsz amúgy, de azért a megbízod ideges, ezért megkérdezi, hogy „mikor lesz kész?”, és válaszolsz bármit, onnantől te leszel az ideges. Közben meg nagyjából tök ugyanakkorra készülsz el, csak annyi változott, hogy már te vagy ideges helyette. Tényleg szükség van erre?

És tudom, hogy sok embernek a test-lélek-szellem közül a test a legfontosabb. Az érzékek, a felmenők, a leszármazottak, a tulajdon, az élethez való ragaszkodás fájdalom árán is, az élettől való taszítottság, a trauma és az eufória. De ha a test-lélek-szellemet úgy fogalmaznád meg, hogy növény-állat-ember, akkor azért dereng, hogy a növényi réteged leválaszthatatlan ugyan, és az életed múlik el nélküle, de mégis „csak” a másik kettő alatt tartja a bakot.

Az együttérzés gyakorlása a lélek.

Ez a LEVEL2, de valójában közelebb áll hozzád, mint a test vagy a szellem. Tekintsünk el attól, hogy bizonyos filozófiák szerint nincs állandó és változatlan, hozzád tartozó lélek, vagy hogy az nem a tiéd. Bővítsük ki azzal, hogy a mentális jólléted, a reggeli érzelmi állapotod az lélek. Psziché ugye. A frusztrációd, az a lélek szenvedése. És nyilván a testi fájdalmad bár elkerülhetetlen, az önsajnálat és bosszúság az már az önkéntesen melléválasztott fájdalma a léleknek. Eközben a szerencsétlenebbekkel való együttérzésed is ide tartozik, és megment attól, hogy csak a sajátoddal foglalkozz. A méltatlanul másodhegedűs, „mások örömével való együttérzés” gyakorlása pedig kiment téged az irigység és a féltékenység markából, és abból, hogy helyes fájdalom-empátiád valami állandó gyásszá uralkodjon el. EBBEN, van karrierutad? Csókolommal köszönsz benne? Diákhiteled kifizetted? Hogy áll a portfoliód? Mosogatógépet bepakoltad? Az empátiát nem az avittas tanári erőszakkal kérik rajtad számon, hanem inkább social justice társasági megalázással, a módszerben tévednek, de amúgy igazuk van. Az óvónő – már amelyik nem rugdosott, hogy kussolj és aludj – még erre tanított. A tanár már belefeledkezik az anyagba, és a lakáshitel-temetőbiztosítás vonalon frusztrálja ki belőled a szart is. Töltöttél már önimádó pillanatot abban, hogy milyen rendes csávó vagy, amiért az „egy vérből valók vagyunk, te és én”, vagy second-hand változata, a „mi egy vérből valók vagyunk” elérzékenyít? Próbáltad már a CBA pénztáros felé is gyakorolni, olyan sokszor, hogy a rutin miatt a egy idő után pátoszt elveszítse? Na az karrier.

A megértés a szellem.

És akkor ki vagyok én, hogy a kánonnal szembe menjek, és ne ez legyen a LEVEL3. Állandó filózásom marad, hogy nem „test-szellem-lélek”-e a helyes megfogalmazás, vagy hogy inkább az az egészséges, ha ezek másodpercenként cserélnek helyet. De az dereng fel leginkább, hogy a szellem dolga a lelket rendbetenni. Még akkor is, ha evolúciósan jóval később is fértünk hozzá, és a növény-állat-ember hármasban az „ember” áll a „szellem” helyiértéken. Az állatoknak is van együttérzése. De velük csak megtörténik. Az ember viszont törekedhet rá. És minden ami növényi, minden ami állati, attól válik emberivé, hogy helyes döntést hozol, és helyes törekvést teszel az irányába. És igen, el fogod rontani, teszel olyan dolgokat, amiket nem akartál. Néha te mint 1-es személy, a 2-es személy jóléte kedvéért a saját jóléted kárára elhallgatsz egy ellenérzést. De amikor majd a 3-as személlyel beszélsz, akit nem bántasz meg vele, elmondod, hogy te nem csinálnál gyereket hogy megmentsd a házasságodat, hogy aztán 5 perc múlva elvált szülők legyetek. Aztán persze 2-es személy ezt visszahallja, és majd jól megsértődik. Te pedig el leszel hordva mindennek. Elbuktál. Mostantól egy fillért nem érsz. Te nevezed magad kereszténynek? Lehallgattaaad a feleséééégedeeeeeet. De pontosan annyi jogod van az ellenérzésedhez, mint neki az érzékenykedéséhez, amúgy mindkettő káros, de hát éppen gyakoroljuk leépíteni. És akkor itt eszedbe juthat, hogy a szellem dolga a lelket rendbe tenni. Így 1-es személy feladatata – ne feledd, ez te vagy, Kenny -, hogy azzal társalogva szabaduljon az ellenérzéseitől, akit ez nem bánt meg. A sértődött 2-es fél feladata meg kijönni abból a hamis beállításból, mintha csak neki volna feljogosítottsága, és mérlegelni, hogy ez ellene irányult-e, vagy még 423 millió embert érint, és nem egyben ítélendő meg a vizsgálat kegyetlensége és az érvényessége.

Ám a törpök élete nem csak játék és mese. A szellem feladatának csak egyik a fele a vita, a vizsgálat, és a megértés. A másik fele kitűzni a célt, hogy amikor legközelebb 1-es, 2-es vagy 3-as pozícióban leszel, és elfogult átélésen keresztül látsz csak rá, akkor a múltkori szellemi vizsgálatod, döntésed, értékítéleted szerint megpróbálod-e az ellenérzésedet minél előbb eltüntetni. Nem beleragadni, nem gyászolni, nem önsajnálónak lenni. Sem nem pátoszos lebegő szentnek képzelni magad, sem nem kitaszított fájdalmában tetszelegni, mint azt a Villon-ballada beszélője teszi olyan szépségesen amúgy, hanem háromig számolsz, és elengeded. Mert amikor távol voltál a helyzettől, átgondoltad, megvizsgáltad, láttad mi volna a hasznos. Most pedig, amikor benne vagy, önmagad segítségére sietsz a korábbi higgadt vizsgálat tanulságaival. Na ez a törekvés, más néven tartás, más néven gerinc. Általában a gerincet akkor ismerjük fel, amikor mások érdekében feszítik meg, de akkor is gerinc, ha te vagy a történet egyetlen szereplője. Mert a kishitűek emlékezzenek: maguknak is tartoznak annyival, mint másoknak; a nagyképűek pedig emlékezzenek: másoknak is tartoznak annyival, mint maguknak. Amikor nagyon ritkán adásban, hangosan kívánom a részetekre, hogy „rendíthetetlenül törekedjetek”, azok egyébként a Buddha utolsó szavai. „Bizony, szerzetesek, azt tanácsolom nektek, hogy törekedjetek fáradhatatlanul, mert ami összetett, az mulandó természetű!” Vajon mennyire lehet fontos a törekvés, és a dolgok állandótlansága, ha ezek voltak az utolsó emlékeztetői?

Na ez a szellem feladatának a másik fele. Törekvés addig, amig a gondolkodással kialakított jó szándék gyakorlása az erőfeszítésből rutinná válik. Míg aztán egy nap már a gondolat keletkezése előtt megvéd attól, hogy a benned élő kisállatot elragadja a nyomorultságában való hempergés vágya. Mind nyomorultak vagyunk. Mégis hálásak lehetünk érte, hogy fájt, de láthattuk, megcsodálhattuk, megérthettük, és végül elengedhettük. Ha te erre azt mondod a steppelt bőrfotelben pipázva, hogy „de mondd ezt annak, akinek a vonat most szakította le a lábát!!@#_4!”, akkor én csak azt hallom: „nem látom, nem csodálom, pláne nem értem, és mindenek felett soha, de SOHA nem eresztem el”.

De azért a sárga csekkel álljál a postán már 31-edikén, 6:59-kor.
És a kutyát is el kéne már altatni.